11. Az őrangyalom

Olyan jó volt érezni puha ajkait. Viszont nagyon meglepődtem mikor visszacsókolt. Egyáltalán nem számitottam rá. Persze jó érzés volt, meg minden, de furcsa. Bár még soha nem éreztem ehhez foghatót. Miután elváltunk egymástól, egy hang, ott legbelül azt üvöltötte "Fuss, Becky fuss!". Hallgatnom kellett volna rá.
- Bocsi Luke, én..- nem tudtam befejezni a mondandóm, mert teljesen kiürült a fejem. Elvesztem tengerkék szemeiben. Bárcsak tudnám miért szeretem bele. Ha ismerném az okot, azonnal törölném. Miért is csókoltam meg? Rossz ötlet volt.
- Te?- mosolyodott el.
- Luke.. miért védtél meg apámtól? Miért tetted?
- Talán nem kellett volna?
- De.. vagyis nem tudom. Talán nem kellett volna. Ha nem teszed nem sérültél volna meg.
- Becky, most had kérdezzek én. Miért csókoltál meg?
- Miért csókoltál vissza?- kérdeztem vissza.
- Rebecca. Válaszolj!
- Ne hivj igy Lucas.
- A te szádból jobban hangzik, mint apádéból.- nevette el magát.
- Ez nem vicces.- fújtattam.
- Igaz. Még nem válaszoltál. Szóval akkor miért is csókoltál meg?
- Luke, sokkal többről van szó, mint amit te gondolsz.
- Szerintem meg egy egyszerű kérdést tettem fel.
- Sajnálom. Csak ennyit tudok mondani.
- De mégis mit sajnálsz?
- Mindent.- hajtottam le a fejem.
- Ugyan, Becky. Én..- kezdett bele a mondatába, de a srácok megzavarták.
- Sziasz..- merevedtek le mind az öten.
- Veled meg mi történt?- futott oda Sophie Lukehoz.
- Izé.. semmi.
- Nagyon nem úgy néz ki. Hol a piercinged?
- Itt.- nyitotta ki a markát Luke, majd Soph felé mutatta.
- Milyen vadállat tette ezt veled?
- Én voltam.- hazudtam lehajtott fejjel.
- Ugyan már. Ne viccelj Becky. Az lehetetlen.
- Igazat mondtam.- szoritottam ökölbe kezeim.
- Ez igaz, Luke?- kérdezte Sophie. Lukera néztem. És belül nagyon reménykedtem, hogy igent fog mondani.
- Dehogy.
- Luke nem kell hazudnod.- néztem rá újonnan.
- Nem hazudok Becky.
- Miért tetted? Bár nem hiszem, hogy te voltál.- nézett rám Ash.
- Én..- dadogtam.
- Nem ő volt, hagyjátok már!- szólalt meg Luke.
- Akkor ki?
- Becky apja.- válaszolt.
- Az apám vagy én, nem mindegy? A lényeg, hogy az én felelőtlenségem miatt Luke megsérült.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz.- lépett hozzám Luke.
- Hagyjuk inkább.
- Gyere velem.- ragadta meg a kezem.
- Miért?- lepődtem meg.
- Beszélnünk kell.- mondta, majd felhúzott a szobájába.- Mi volt ez?- vont kérdőre.
- Mire gondolsz?- tettetem a hülyét.
- Miért vállaltad volna magadra apád sarát? Te semmiről sem tehetsz.
- Ez nem igaz. Nem szabadott volna elmenekülnöm. Tűrnöm kellett volna a pofonokat.
- Becky.- ölelt át.
- Miért csinálod ezt? Miért nem hagysz végre? Miért nem hagyod, hogy sorsszerűen megtörténjenek velem a rosszabbnál rosszabb dolgok?
- Nem hagyhatom. Te nem ezt érdemled.
- Hagyj békén.- akármennyire is jó volt a karjai közt lenni.. akármennyire is szeretem őt.. ez igy nem mehet tovább.- Teljesen tönkre foglak tenni. És nem akarom Luke. Te annál sokkal fontosabb vagy, hogy tönkretegyelek.- engedtem ki magamból, majd potyogni kezdtek a könnyeim.
- Nem teszel tönkre.! Ez butaság!- akart újonnan átölelni, de nem hagytam neki.- Mi a baj?
- Hagyjuk inkább. Jobb lesz ha én most elmegyek.
- De mégis hova akarsz menni?
- Mindegy. Csak el innen.- hajtottam le a fejem.
- De. Nem mehetsz el! Mégis hova mennél? Vissza az apádhoz? Azt nem engedhetem!
- Luke, nem vagy az őrangyalom. Inkább hagyj menni.
- Nem tehetem!