13. Calum vigasza

Mikor reggel felébredtem Ashton nem volt ott, csak egy hatalmas plüssmaci a karjaim közt.
- Mi a..?- tettem fel, majdnem hagosan a kérdésem.
Egy papir volt a macin, amin egy üzenet állt.
"Ő mindig veled lesz.♥ Ashxx"
De jó fej vagy Ash. Bezzeg te nem vagy velem. Kimásztam az ágyból, majd kimentem a szobából. A szemem alig volt nyitva, csak és kizárólag magam elé bámultam. A fürdő kilincsért nyúltam, de hirtelen a kezem összeért valakiével.
- Becky?- dörzsölgette a szemeit Luke.
- Reggelt.- ásitottam.
- Mi történt az éjszaka? Miért zárkóztál be?- kérdezgetett.
- Hosszú történet. Menj és intézd el a dolgod. Majd utána.- nyögtem ki, majd elengedtem a kilincset.
- Őhmm.. oké.- mondta Luke, majd kinyitotta az ajtót.
Megdermedve álltunk mindketten. Ashton és Sophie ijedten kapták a fejüket felénk amint meghallották, hogy nyitódik az ajtó.
- ASHTON MI A..?
- Luke nyugi. Nyugi. Luke nyugi.- forditottam magam felé Lukeot.
- DE. DE. DE. DE.- sokkot kapott.
- Luke nyugodj meg!- rázogattam.
- De.- halkult el kissé.
- Lucas Robert Hemmings aztmondtam kuss!- mondtam indulatosan.
- Rebecca Victoria Irwin. Ashton Fletcer Irwin épp' megrontja Sophia Louise Hemmingst!
- Luke nyugodj le.
- Ashton, gyere cs..
- Luke, te velem jössz!- jelentettem ki, majd Lukeba karoltam és elhúztam onnan. Egyenesen a szobájába mentünk.
- Figyelj, Sophie már nem gyerek, tudja mit csinál, nyugodj meg!
- De Ashtonnal smároltak. Érted? ASHTONNAL!
- Tudom Luke, én is láttam, nem vagyok vak. Nah és?! Mint mondtam Soph már nem gyerek.
- De mégis csak a kishúgomról van szó!
- Aki már nem kicsi.- néztem rá.
- De akkor is!
- Nyugodj meg. Te is ismered Ashtont. Ő semmi olyat nem fog tenni vele, amit Sophie nem akar.
- És honnan tudod, hogy Sophie nem akarja?- kérdezett vissza.
- Luke ezt inkább vele beszéld meg. De ne lebaszd, hanem beszélj vele.
- Oké, oké. De.. én féltem a húgom. Mégcsak 16 éves.
- Én is annyi vagyok Luke.
- És ennek mi köze mindehhez?
- Gondolkodj.- mosolyodtam el.
- Oh. De az más. Én nem akarlak megdugni.
- Baszdmeg Luke. Ashton szerinted megakarja Sophiet? De egyébként köztünk nincs semmi, köztük meg igen.
- Nem tudom. Nem hiszem. De miért ne lenne?
- Miért? Van?- kérdeztem rá.
- Hát..
- Luke. Te miket képzeltél be magadnak?
- Tegnap megcsókoltál.
- Nah és?
- Visszacsókoltam.
- Hagyjuk inkább.
- Nem, nem hagyjuk.
- Miért? Te szeretnéd ha lenne köztünk valami?
- Hát.. asszem'.- vakargatta a tarkóját.
- Asszed'? Egy "asszem'" nem elég, főleg, hogy én nem akarom!
- De akkor miért csókoltál meg?- háborodott fel.
- Mert.. mert. Nem tudom.
- Mi az, hogy nem tudod? Hát igazán köszönöm.- fújtatott.
- Én.. én sajnálom.- illetődtem meg. Még nem láttam dühösen. De most dühös volt rám.
- Sajnálod? Ezzel aztán sokra megyek.
- Luke. Veled meg mi van?
- Áh semmi. Csak teljesen belédzúgtam. Beléd vagyok zúgva mióta megláttalak. Te nem tudod mennyi mindenre képes lennék érted. De te csak hagyj itt kétségek közt.
- Szia Luke.- nyögtem ki, és otthagytam.
Mi volt ez? Én ezt már birom elviselni. Luke szerelmes belém? De mikor? Hogyan? Nem. Szerintem hazudott. De miért tette volna? Dühösnek tűnt. Én már nem értek semmit. De hát miért hagytam ott? Miért tettem ezt? Meg kellett volna csókolnom, és mondani neki, hogy mennyire szeretem. De én hülye otthagytam őt egyedül. Talán jobb is lesz igy. Hazamegyek. Lehet, hogy apám megver, de talán ez az én sorsom, aminek Luke az útját állta.
- Sziasztok srácok!- kiáltottam el magam az ajtóból. Bár nem tudom miért tettem. Egy levél talán jobb ötlet lett volna.
- Mi?- jött le Mikey.
- Hova mész?- kérdezte Calum.
- Mi a fasz van? Mit akarsz csinálni?- kérdezte Ash.
- Hazamegyek.
- Dehogy mész.- nézett rám Cal.
- Miért?
- Mert nem fogjuk hagyni, hogy az apád tovább verjen.
- Ez csak egyszeri alkalom volt. De ha nem, majd "szembeszállok" vele.- válaszoltam.
- Láttad te Lukeot? Láttad, hogy mit tett vele az apád? Láttad, hogy a kibaszott piercingjét a kezében fogta? Fel tudod fogni, hogy apád konkrétan kitépte Luke piercingjét? Fel tudod ezt fogni? Bevérzett a szeme. Te is ezt akarod? Úgy akarsz kinézni mint most Luke? Igen Rebecca?- kelt ki magából Ashton.
- Nem engedhetünk vissza.- nézett komoran Calum.
- Én akkor is hazamegyek. Sziasztok. Hiányozni fogtok.- mosolyogtam halványan, majd kisétáltam az ajtón.
- Nem mész sehova.- ragadta meg a csuklóm Calum.
- De igen, eressz el!- parancsoltam rá.
- Nem foglak.!- szoritotta meg erőteljesebben a karom.
- De miért?- már majd' sirva fakadtam.
- Mert nem tehetem. Az apád csak bántana. Kérlek ne menj vissza!- kérlelt.
Hirtelen magamhoz öleltem. Hogy miért tettem? Reflex. De tényleg. Annyira szeretem őket. Nem akarok elmenni, de úgy érzem muszáj. Lukeal is mi lett? Félek, hogy a többiek sem ússzák meg sebek nélkül. Egyben gondolok itt fizikaira és lelkire. Nem akarom őket bántani. De mellettem nincsenek biztonságban. Úgy döntöttem maradok. Lenyugodtam, majd mikor mindenki megnyugodott felmentem. Beszélnem kellett Lukeal. Kopogtam. Semmi.
- Luke bent vagy?
- Menj innen.- hallottam meg hangját.
- Kérlek engedj be.
- Azt mondtam menj innen!
- De Luke..
- Takarodj innen! Nem akarlak látni többé!- üvöltött ki, majd hangja elcsuklott.
Először nem hittem a fülemnek. De aztán megértettem. Mikor tudatosultak bennem Luke szavai, sirva fakadtam. Miért mondta ezt? Miért nem akar látni többé? Tény, hogy csúnya volt amit tettem, de ez kicsit erős, nem? Már megint mindent elbasztam. Gratulálok Becky, nóbelt neki. Ennél szarabb ember már nem is lehetnél. Taps. Nem tudtam hova mehetnék. Mármint, most nem elszökni akartam, hanem elmenni valahova. Mármint a házban. Bár Luke nem akar látni, szóval..
- Becky, veled meg mi történt?- kérdezte aggódva Calum.
- Semmi.- töröltem le sebesen a könnyeim.
- Miért sirtál?- jött közelebb.
- Nem sirtam.- fordultam el.
- Akkor miért tiszta vörös a szemed?
- Allergia?!
- Maximum ha Lukera vagy allergiás. Gyere. Mossuk meg a szemed.- mondta. Éreztem a törődést a hangjában.
Vele mentem. Bekisért a szobájába, majd hozott egy vizes rongyot.
- Mi történt?- tette fel kérdését újra, szemem törölgetése közepette.
- Már mondtam. Semmi.- ismételtem.
- Nem úgy néz ki. A szemed be van dagadva.- jelentette ki ellenvetést nem tűrő hangon.- Ennyire szerelmes vagy belé?
- Mi?- hökkentem meg.
- Ugyan már. Szerinted olyan vak vagyok, hogy nem vettem észre, hogy belezúgtál Lukeba?
- Én nem is.
- Becky.- nézett csoki barna szemeivel az enyéimbe.
- Erre nem tudok mit mondani.
- Nem is kell, de ne hazudj.
- Sajnálom.
- Semmi baj.- mosolygott kedvesen, majd abbahagyta a törölgetést.- Nagyon szereted igaz?- sóhajtott.
- Sajnos igen.- hajtottam le a fejem.
- Sok fájdalmat okozott, igaz?- hajtotta a fejét az enyémnek, ezáltal homlokunk összeért.
- Hát.. eddig nem, csak most.
- Meg sem érdemel téged.- jegyezte meg, majd egyre közelebb hajolt. El akart forditani a fejem, de valamiért nem ment. Igy ajkaink összeértek. Ha csak egy pillanatra is, de minden tökéletes volt.
- Sajnálom.- húztam el a fejem, majd kifutottam a szobából.